Eljön a várva várt május, hajnalban kimész a vízpartra, a nap épp csak felkel, a madarak csicseregnek, minden gyönyörű körülötted. Felteszed a horogra a legszebb, legkövérebb gilisztát, amit előző este vettél a horgászboltban, bedobod a szereléket… és semmi nem történik. Eltelik egy óra, kettő, három. Az úszó meg sem mozdul, mintha a fenékhez ragadt volna. Közben néhány méterre tőled a tavalyi nádasban hallod, hogy a kárászok mozognak, túrják a vizet, pezseg az élet. Te pedig csak ülsz, és nem érted, miért nem kell nekik a csali.
Sok horgász találkozik ezzel a furcsa jelenséggel májusban. Elsőre logikusnak tűnik, hogy tavasszal a hal mindent megeszik, hogy erőt gyűjtsön az íváshoz. A giliszta pedig klasszikus csalinak számít. Csakhogy ilyenkor a kárász táplálkozási szokásai teljesen megváltoznak. Kora tavasszal, amikor még hideg a víz, valóban a fehérjedús táplálékot keresi, ezért a giliszta vagy a szúnyoglárva kiválóan működik. Májusban azonban a sekély víz már felmelegszik. A hal hasa gyakran tele van ikrával vagy tejjel, így nem kíván nehéz táplálékot. Inkább könnyű, gyorsan emészthető, szénhidrátban gazdag ételeket keres.
A másik probléma a giliszta viselkedése a víz alján. A májusi kárász gyakran nem közvetlenül a fenéken táplálkozik, hanem a vízközti rétegekben vagy a növényzet fölött keres apró élőlényeket. A giliszta viszont, amint leér az iszapos aljzatra, azonnal befúrja magát a sárba. Mire a kárász arra úszik, a csali már eltűnt.
Mit használj akkor, ha a hal nem kér a „húsos” csalikból?
Sok tapasztalt horgász szerint ilyenkor a legjobb választás az egyszerű búzadarából készült csali, az úgynevezett „dara-paszta”. Elsőre hétköznapinak tűnhet, de néhány apró trükk hatalmas különbséget jelenthet.
Így készítsd el a jól működő darás csalit
Vegyél egy kis búzadarát, öntsd egy kisebb üvegbe vagy tégelybe, majd adj hozzá vizet abból a tóból vagy folyóból, ahol horgászni fogsz. Ez fontos, mert a klóros csapvíz elriaszthatja a halakat. Annyi vizet önts rá, hogy éppen ellepje a darát. Hagyd állni körülbelül 20 percig, hogy megszívja magát. Ezután egy pálcával vagy kanállal alaposan keverd 5–7 percig, amíg nyúlós, gumiszerű állaga nem lesz, és hosszú szálakban nem húzódik.
Itt jön a titkos összetevő.
A májusi kárász különösen kedveli az erős illatokat. Sokan két részre osztják a masszát. Az egyikbe friss fokhagymát nyomnak, a másikba néhány csepp ánizsolajat vagy finomítatlan napraforgóolajat tesznek, amelynek erős magos illata van.
A kész csalit legegyszerűbben egy orvosi fecskendő segítségével lehet felhelyezni a horogra. A tűt természetesen ki kell venni. A pasztát a fecskendőből könnyen rá lehet tekerni a horogra úgy, hogy teljesen elfedje a hegyét.
Miért működik ez ilyen jól?
Először is azért, mert nagyon könnyű. A vízben kissé szétterül, apró szemcséket enged ki magából, amelyek illatos felhőt képeznek a horog körül. A kárász odamegy, beszívja ezt a felhőt, és közben észrevétlenül a horgot is felszippantja.
Másodszor pedig nem süllyed bele az iszapba, hanem a felszínen vagy közvetlenül felette marad.
Ehhez a finom csalihoz a felszerelést is érdemes igazítani
Kisebb, vékony horog ajánlott, nagyjából 12–14-es méretben. Vastag horog esetén a dara könnyen lecsúszik dobáskor. Sokan rugós szárú horgot használnak, mert azon jobban megmarad a csali. A zsinór is legyen vékonyabb, például 0,10 vagy 0,12 mm-es előkével, mert a tiszta tavaszi vízben a kárász könnyen észreveszi a vastagabb damilt.
Nemrég egy horgász beszámolt arról, hogy a szomszédja három bottal próbálkozott gilisztával, mégsem fogott szinte semmit. Ő viszont kevés zsemlemorzsával etetett, majd fokhagymás daracsalit használt, és sorra jöttek a kapások. Végül a szomszéd is kipróbálta a módszert, és nála is működni kezdett.
Ha tehát azt látod, hogy a hal teljesen figyelmen kívül hagyja a gilisztát, érdemes könnyebb, növényi alapú csalira váltani. A búzadara, a mézes kenyérbél vagy a párolt árpa májusban sokszor sokkal eredményesebb lehet, mint a drága élő csalik.
Érdemes különböző illatokkal és aromákkal is kísérletezni, mert a kárász hangulata naponta változhat.