Igen, sokan mondják, hogy régen nem voltak bonyolult spektrumú fitolámpák, sem Mengyelejev teljes táblázatát idéző műtrágyák, sem csúcstechnológiás tartályok. És a palánták mégsem olyanok voltak, mint most, hanem testesek és erősek. Most meg, érted, mindenki szakértő a kanapéról.

Mindenki a fotoszintézisről és az asszimilátumokról értekezik, a talajt kívül-belül elemzik, nevelnek pohárban, tőzegben, pelenkában.

Olyan agrokémiai szerekkel öntözik a növényeket, hogy még a csótány is menekülne. És mi az eredmény? Nem sok jó. A nagymamáinknál más volt a helyzet. Nekik nem voltak ilyen kütyüik. Viszont vödörszámra szedték a paradicsomot, édeset, illatosat, hatalmasat. Belevágtál, beleharaptál, a leve lecsorgott az álladon. És volt igazi íze.

Először csak legyintettem, amikor ilyen kommenteket olvastam. Nehéz elhinni, hogy harminc-negyven-ötven év alatt megváltoztak volna a növények, vagy a fizika és a kémia törvényei.

Aztán tegnap, miközben válaszoltam egy ilyen hozzászólásra, elgondolkodtam rajta. És tényleg, van ebben valami.

A nagymamáim nem kertészkedtek komolyan. Anyukám viszont igen, és hatalmas örömmel csinálta. Bármihez nyúlt, nőtt és termett. Szépen fejlődött, bőségesen hozott termést, különösebb gond nélkül. Közben te pátyolgatod a palántát, és vagy elszárad, vagy meg sem indul, vagy túlnő.

Eszembe jutottak a változások okai, mind a palánták, mind a kertészkedés természetében. Korábban is motoszkált bennem a gondolat, most viszont összeállt a kép.

1. ok. Nyilvánvaló – Régebben más fajták voltak

Így van. Régen többnyire alacsony, determinált fajtákat ültettek. Közelebb álltak a természetes növekedési formához. Emlékszem, anyukám indeterminált paradicsomot is ültetett szabadföldbe. Nem nőttek az égig, mégis szépen teremtek.

Az indeterminált fajták palántakorban hajlamosak megnyúlni, főleg ha kevés a fény vagy szűk a gyökérnek a hely. A determináltaknál kisebb az esély a túlzott megnyúlásra.

Ma sok intenzív fajta és hibrid van forgalomban, amelyek magas szintű agrotechnikát igényelnek. A professzionális vetőmag nemcsak a hozamról szól, hanem a termesztési szemléletről is. Odafigyelést kíván a talajra, az öntözésre és a tápanyagokra.

A sok házi fitolámpa, ami inkább karácsonyi égősorra emlékeztet, és a találomra adagolt műtrágya nem pótolja a tudatos termesztést.

2. ok. Objektív – A talaj

Gyakran a túlzott igyekezet üt vissza. Régen a kerti föld nem volt ennyire kimerítve. Ez nemcsak az ásványi összetételről szól, hanem a talajéletről, a humuszról, a szerkezetről és a savasságról is.

És ott van a sterilitás kérdése.

Ma mindent fertőtleníteni akarunk, ami a talajéletnek nem tesz jót. Küzdünk a betegségekkel, és lehet, hogy valóban több lett belőlük.

Régebben nem volt ennyi burgonyabogár vagy fitoftóra, most pedig szinte kötelező a talaj égetése, sütése, vegyszeres kezelése.

A kórokozókkal együtt viszont a hasznos mikroorganizmusok is eltűnnek, pedig ők segítik a tápanyag-felvételt és kordában tartják a káros folyamatokat.

A bolti földdel együtt újabb kihívások jönnek. Savtalanítod, javítod, kiegészíted, és közben folyamatosan egyensúlyozol.

Dolgozol vele, fertőtleníted, mikrobiológiai készítményeket adsz hozzá, közben ásványi anyagokat és gombaölőt is használsz, amitől a talajélet újra sérül. Így lesz nehéz. Neked is, a palántának is.

A nagymamák idejében egyszerűbb volt. Fogtak egy marék kerti földet, egy kis homokot, összekeverték, és kész. És működött.

3. ok. Rejtett – Mikroklíma és fény

Elhiszem, hogy sokszor nem kaptak külön megvilágítást a palánták. Én sem mindig világítok rájuk, mégsem nyúlnak meg feltétlenül.

A fény mennyisége és a hőmérséklet szorosan összefügg.

Kevesebb fényhez alacsonyabb hőmérséklet illik. Magasabb hőmérséklethez több fény kell.

A lakások ma melegebbek, jól szigeteltek. Régen huzatosabbak voltak az ablakok.

Valószínűleg a levegő sem volt ennyire száraz a fűtési szezonban.

A száraz levegő pedig komoly terhelést jelent a palántáknak, mégis ritkán beszélünk róla.

Így a nagymamáinknál a körülmények sokszor kedvezőbbek voltak a palántaneveléshez. Ez megkönnyítette a dolgukat. De itt még nincs vége.

És az objektív tényező.

Létezik egy jelenség, amit kognitív torzításnak hívnak. A palántákra is igaz, ahogy sok más dologra, hajlamosak vagyunk megszépíteni a múltat.

Gondolj bele. Honnan tudná egy kisgyerek, pontosan mi zajlott a nagymamája kertjében? Látja, hogy nő a növény, zöldell, terem, és csodálja.

A vetést, a nevelést, a kudarcokat csak az látta, aki ott volt mellette nap mint nap.

Sokszor a múlt a fejünkben fényesebb, mint a valóság volt. Gyerekként lelkesedünk, és ez az emlék marad meg.

A nagymamáknak is voltak kudarcaik. Elpusztult palánták, kidőlt szárak, betegségek. Csak ezek halványabban élnek bennünk. A jó élmények erősebben rögzülnek.

Mit lehet ezzel kezdeni? Talán tanulni. Úgy, ahogy ők tették.

Mi nem láttuk, mennyit tanultak, mennyit olvastak, mennyi tapasztalatot gyűjtöttek. Ők sem kész tudással születtek.

Anyukámról mesélték, hogy ha egy seprűnyelet ültet, az is kihajtott volna. De ehhez rengeteget olvasott, beszélgetett agronómusokkal, tapasztalt kertészekkel, és sok hibán ment keresztül. Ez mindenkinél így van.

Röviden arról van szó, hogy értsük, mit, hogyan és miért csinálunk a kertben. És találjuk meg, mi működik nálunk.

És igen, a nagymamáink. Vajon rólunk is így beszélnek majd az unokáink? Talán igen. Talán nincs is ezzel semmi baj. Lehet, hogy az egész mögött egyszerűen a szeretet és a szép emlékek állnak.

Érdekes belegondolni, hogy a kert valójában generációkat köt össze. A módszerek változnak, a körülmények átalakulnak, de a kíváncsiság és a gondoskodás ugyanaz marad. Talán ez az, ami igazán számít.