Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. 29 éves vagyok, a feleségem 28, két éve vagyunk házasok. Tavaly Éva teherbe esett. A gyereket terveztük, és én tényleg azt hittem, hogy mindketten vágyunk rá. A pokol azonban már a terhesség első hónapjaiban elkezdődött. Most csak a legkirívóbb viselkedési problémákat írom le.

Azok a viselkedések, amelyeket még el tudtam viselni

Fontos hozzátennem, hogy a terhesség előtt Éva teljesen normális, vidám feleség volt. Biztos voltam benne, hogy egy gyerek csak még jobban összekovácsol minket. De…

Amint a nőgyógyász megerősítette a terhességet, megszűnt minden testi közelség köztünk. Nem csak az intimitásról beszélek.

Nem volt szabad:

Megcsókolni
Megölelni
Megérinteni

A legkisebb apróságra is üvöltözni kezdett. Rendben, ezt még lenyeltem.

Ezzel párhuzamosan közölte, hogy kiköltözöm a nappaliba aludni. Horkolok, forgolódom, idegesítem.
Rendben, ezt is elviseltem.
Teljesen elhanyagolta magát. Zsíros haj, gyűrött, foltos ruhák.
Ezt is eltűrtem.
Indokolatlan dühkitörések jöttek. Egyszer Éva nem találta a távirányítót, és ordítva vádolt, hogy direkt eldugtam. Amikor előkerült, hozzám vágta. Volt, hogy nekem esett, mert nem azt a tejet vettem, vagy rosszul parkoltam le az autót.
Ezt is kibírtam.
Sehova nem mehettem. Munka, bolt, otthon. Teljes ellenőrzés alatt éltem. Közben többet kellett dolgoznom, mert Éva már nem keresett, és jött a gyerek. Ha későn értem haza, ordított. Ha nem annyit kerestem, amennyit elképzelt, ordított.
Ezt is lenyeltem.
A szüleimet nyíltan elküldte a fenébe. Azt mondta, soha nem látják majd az unokájukat, és teljesen abszurd indokokat hozott fel. A szüleim rám haragudtak, engem hibáztattak. Nem tudtam vele beszélni. Ha valami nem az ő akarata szerint történt, zokogott és bútorokat tört össze.

Ez így ment hat hónapon át. A végére gyomorfekélyem lett. Már haza sem akartam menni, pedig egy perc késés is hatalmas botrányt okozott.

A határ, amit már nem tudtam átlépni

A terhesség hetedik hónapjában Éva minden eddigin túlment. Röviden, pontokba szedve:

Közölte, hogy én vagyok a világ legrosszabb, legostobább és leghaszontalanabb férfija.
Elejtett célzásokat arra, hogy a gyerek nem is az enyém.
Azt mondta, az anyakönyvbe más férfit ír majd apának.
A vezeték- és keresztnevet kizárólag ő választja meg.
Nem szólhatok bele a babának szánt dolgok vásárlásába.
Átkozta azt a napot, amikor megismerkedtünk és amikor teherbe esett.

Ez ment minden egyes nap két hónapon keresztül. Elkezdtem gyűlölni őt. Közben az én lakásomban éltünk, én tartottam el, és esze ágában sem volt elköltözni.

A kilencedik hónapban, egy újabb durva veszekedés után elküldtem. Éva összepakolt és a szüleihez ment.

Pontosabban nem kidobtam, hanem azt mondtam, hogy egy időre külön élünk.

Miért hoztam meg ezt a döntést

A terhesség alatt rengeteget olvastam és órákon át néztem videókat. Meg akartam érteni, mi történik vele, és mit kellene tennem.

Mindenhol ugyanaz volt a magyarázat. Hormonális változások, terhességi pszichózis és hasonlók. A lényeg mindig az volt, hogy a nőnek borzalmas, a férfi ezt nem értheti, ezért ott kell maradni, tűrni és megbocsátani. Elméletben szépen hangzik, a valóságban viszont elviselhetetlen.

Természetesen felvetettem, hogy beszéljen szakemberrel. Minden próbálkozásom ugyanúgy végződött:

„Neked kellene kezelni a fejedet, nem nekem. Vidd inkább az anyádat a diliházba. Esküszöm, soha nem látod a gyereket.”

Mi történt a szülés után

Amikor felvetettem a különélést, mindenhol letiltott. Teljesen. A szülei is. Semmit nem tudtam arról, mi van vele, mikor szül, mi történik a gyerekkel.

Az egyetlen információforrásom a közösségi oldalai voltak, amelyeket álprofilról figyeltem. Ott folyamatosan mocskolt, és kiposztolta az előre megvett babaruhákat.

Végül onnan tudtam meg, hogy megszületett a fiam. Azonnal elmentem a szüleihez. Az apja nyitott ajtót, és már a küszöbön üvöltözött velem. Megütöttem. A gyereket nem láttam. Most testi sértés miatt feljelentés is van ellenem.

Két hónappal később üzenetet kaptam Évától. Azt írta, sok mindent átgondolt, találkozni akar velem, és megmutatná a fiunkat.

Most mit tegyek?

Május végére beszéltük meg a találkozót. Őszintén szólva azok után, amiket mondott, nem tudok vele együtt élni. Úgy érzem, vissza akar költözni. Küld képeket a gyerekről, mesél róla, én pedig időt kérek.

Nagyon mélyen megütött, amikor azt mondta, hogy a gyerek nem az enyém. Tudom, hogy kegyetlennek hangzik, de apasági tesztet akarok. Ugyanakkor 99%-ig biztos vagyok benne, hogy az én fiam. Mit tegyek? Költözzek vissza hozzájuk? Vagy váljunk el hivatalosan, fizessek gyerektartást, és lássam a gyereket hétvégén? Egyáltalán, lehet, hogy a szülés után visszatért a régi önmagához?

Rövid következtetések

Összességében a feleségem viselkedése alapján nem tűnik úgy, hogy ez pusztán hormonális probléma lett volna, amit egy kis depresszió kísért. További információkra lenne szükség, de jelenleg a kép inkább súlyos pszichés zavarra utal. Röviden: olyan mentális problémákra, amelyeket pszichiáter és gyógyszeres kezelés igényel.

Talán nem apasági tesztet kellene kérnem először, hanem egy átfogó pszichológiai és pszichiátriai kivizsgálást. És ebből levonni a következtetéseket. Nem arról, hogy együtt éljünk-e, hanem arról, hogy rábízható-e a gyermek. Ha bebizonyosodik, hogy súlyos mentális betegsége van, a bíróságon akár azt is lehet kérni, hogy a gyermek nálam éljen.

Ezért mindenképp találkozni fogok vele. Meg akarom érteni a szándékait, és nem beszélgetni, hanem szakemberhez elvinni. Ha kiderül, hogy többé-kevésbé egészséges, az már egy teljesen más történet.

Kiegészítő gondolatok:

Sok kapcsolat nem magán a válságon bukik el, hanem azon, hogy a felek nem kérnek időben segítséget. A gyerek érdeke mindig előrébb való, mint a sértett büszkeség vagy a félelem a kimondott igazságtól.